Nem látja azt soha senki sem,
Ha ordít szívem a magánytól,
Nem kapok már vigaszt mástól.
S a kezem nincs aki megfogja,
Szívem csendben, vigasztalaja,
Árvább lettem én a falevélnél,
S hidegebb már a havas télnél.
Biztatva suttogom szívemnek,
Valaki majd hozza is betéved,
Fog még lángolni a szerelemtől,
A jég is felolvad a napsütéstől,
Óh, de mindezek csak ábrándok,
Hisz senkinek fontos nem vagyok,
Fönt az égen hol csillagok vannak,
Ők átölelnek engem, hisz már várnak.
J_Myra
