Itt a földön járó
Angyali lény.
Mint mennyből néző
Vakító fény.
Kit magának alkot
Egy bátortalan,
S pajzsként használ,
Mint egy világtalan.
Vékony ajkaddal mért fecsegsz?
S mit állsz elém?
Hiú reményt minek terítesz
A poros út szélén?
Csak légy sajátodnak!
A pajzsom voltál:
Láttam vakító fényed,
De a sötétben hagytál.
Udvarom pázsittal
Beterítetted,
S reggeli harmattal
Virágaim öntözted.
Fejemre a fénylő
Koronát raktad,
A létemet az egekig
Felmagasztaltad,
S az én lelkem sóhaja
Szállt hozzád.
Szívem vágya volt, hogy
Újra nézhessek rád.
Egy apró kis remény
Még bennem élt:
Hogy vakító fényed,
Jön még felém.
Oh,de a pázsitos udvarom,
Mind kiszáradt,
S a tarka virágaim,
Az összes elhervadt.
Fejemen a fényes korona
Fénytelen már,
S az én szívem sóhaja
Tévútra szállt.
Oh, az az Angyali lény,
Ha még itt lenne,
Most nem törne össze
Szívem örökre.
A vakító fényében,
Nem vesznék el a sötétben.
Menj el égi fényesség,
Ne csábítsd lelkemet,
Mert e nagy sötétség
Elfedi a szívemet.
Össze roskadva állok,
A reményem is elszállt,
Nem marad más nekem,
Csak az örök magány.
Már a ragyogó nap is fénytelen,
Nem érzem melegét.
Illatos virágot nem találok,
Hiába is keresném.
S mit sem ér már
Az én életem,
Angyali lény, vakító fény,
Pajzsom elvesztettem.
2013.01.16
J_Myra
J_Myra
